A természet kalendáriuma (CCLXXVIII.)

Jön az ősz, már hullnak a cifra virágok

szirmai, rongyban, mint farsangi plakátok,

ha süvít a böjti szél (…)

 

Magyar szonett az őszről. Október végi szelekkel érkezett Babits Mihály 90 évvel ezelőtt, 1927-ben írt versével az idei lombhullás. A vénasszonyok nyarának egét hirtelen támadt esőfelhők szeszélye borítja. S a fák, megérezve a közelgő telet, szorgosan eregetik levélrajaikat a lassan pöttyenő cseppek elől. A színes takaró néhány órányira ragyogó szőnyegbe bugyolálja a mező, az erdő talaját. Kerül belőle régi utcák macskakövére is. Másnapra fakuló lomb halkul bele a sárba. Néhány almafa ringatja még szedetlen gyümölcseit egy Trébely alatti kertben. Vagy a Hója alatt Kolozsváron, a Redánc felé Dicsőszentmártonban, a Józsiás parkja mögött Kézdivásárhelyen. Valahol Európának ezen a táján, a Kárpát-medencében.

 

„Nincs szükség rátok!

Már vége a násznak, megestek a lányok.”

 

Komolyan és szürkén, mint a gőgös szerény,

fiait ringatva ül a termés, helyén,

kész elbocsájtani a Szentmihály szelén

s hős anyaként halni a November derén.

 

S már érzi az éh nyúl, hogy a fű kopaszabb.

Jajgat a sok madár, folyton vérzik a nap.

Megy a gőzös, Pestre, füstje a földre csap.

 

Ideges a farkas a gyűrött erdőben.

Ideges az ember szíve a mezőben,

jön valami amit minden ért, csak ő nem.

 

A Pest felé elkattogó világháborús vonat párakeretes ablakából kitekintő fogarasi magyartanár őszi búcsúja a trianoni békeszerződés elszakította tájtól.

Kezdjük mi is mai természettudomány-történeti sétánkat egy olyan tudósnál, kinek sorsát ez a törés határozta meg. 125 éve, 1892. október 27-én született Kolozsvárott Baintner Géza kísérleti fizikus. Trianon után került Erdélyből a budapesti tudományegyetemre. Az eötvösi kísérleti fizikai intézetben Tangl Károly, majd Rybár István irányításával végezte oktató- és kutatómunkáját. Doktori disszertációjában a vékony platinarétegek elektromos ellenállásának változását vizsgálta. Talán még jelentősebb kutatóvá válhatott volna szülővárosában.

Távolabb kalauzol bennünket a következő adat. 148 éve, 1869. október 27-én halt meg Gebhardt Xavér Ferenc orvos. Ő volt az első, aki egyetemi tanári székfoglaló beszédét magyarul tartotta, 1824. január 10-én. Ugyanebben az évben alapította meg a himlő elleni védekezés intézetét, mely 1850-től Központi Oltóintézet néven igazgatása alatt működött, és az ország orvosait térítésmentes oltóanyaggal látta el.

De térjünk vissza Erdélybe. 151 éve, 1866. október 27-én halt meg Nagyszebenben Bielz Mihály szász természetkutató, geológus, zoológus. 1822-ben Nagyszebenben megalapította Albrich Károllyal és Neubauer Ferenccel együtt az első erdélyi kőnyomdát, itt főként térképeket sokszorosítottak. Barabás Miklós is tőle sajátította el a litografálást. 1848-ban megalapította az erdélyi természettudósok társaságát, amelynek haláláig elnöke volt. Tudományos munkássága során csigákkal és kagylókkal foglalkozott. Több külföldi tudós társaságnak volt tagja.

Térben és időben is messzebb kalandozva, adózzunk percnyi időt Rotterdami Erasmusnak. 550 éve, 1467. október 27-én született, az észak-európai humanizmus legjelentősebb képviselője volt. 1509-ben adta ki nagy hatású művét, A balgaság dicséretét. (Főművének mégis az 1516-ban kiadott Újszövetség latin fordítását tartotta.)

A balgaság dicsérete valójában a bölcsesség álarcos dicsérete. Erasmus a király bolondjához hasonlítja magát: csak ő lehet őszinte az udvarban, ő mondhat igazat. Balgának kell lenni ahhoz, hogy bölcs legyen az ember. „Mi más az emberi élet, mint egy nagy színdarab, melyben mindenki önmagától elütő álarcot borít magára?” – írja, s szatírája nem kíméli a tudósokat sem: „…ezek duplán balgák: mert balga embereknek születtek, és mégis a halhatatlan istenek élete után nyúlkálnak, és ugyanakkor lázadó gigászok módjára harcolnak a természet ellen a tudomány ostromgépeivel”.

Babits szonettbe foglalt őszi, vonatfüstös, lombhullató gyászára s Erasmus ironikus „gyümölcsöstál”-jából – a latin satira ezt utóbbit jelenti – vett keserédes almájának ízére hajaz Tompa László Gyallay Domokosnak ajánlott verse, Az alkony felelete, 1921-ből:

 

Lemegy a nap…

Sugarai még végig siklanak

Rajtam, amint a selymes füveken

Fekszem, hogy halott, vagy még eleven

Vagyok-e? Oh, ha meg kell halni ma!

Hol hát egy hang, egy kiáltás, ima,

Melyben utóbb bár úgy legyek jelen,

Mint elmerült nap aranyfellegen,

Mint parfümben, mely zeg-zugot betölt,

Egy régen elment aranyszőke hölgy.

 

Oh dalok, rímek most siessetek,

Megmenteni mind, amit szeretek,

Úgy adva nekik illő keretet,

Ahogy én láttam a sok földi dolgot.

– Legtöbbje bús volt, csak kevés mosolygott.

 

S a föld egyszerre megdöng valahol...

Nekem is gyorsabb lesz a szívverésem,

Béklyós erőim oldozódnak érzem.

Vonat sípol, épp erre zakatol.

Már mindjárt, mindjárt itt közel robog,

Majd akkor én rá gyorsan felkapok

S úgy vágtatok cél, siker, hír felé!

Nem oszlok szét nyom nélkül semmivé. – 

 

Nem-e? Ím végsőt lobban már az alkony,

A vonatzajt is megint messze hallom.

S míg tépelődve tovább heverek:

Szél támad s rám dob nehány levelet –

Hervadtat, őszit. Ez a felelet…

 

Így lépjük át November havának küszöbét, újólag Dsida Jenő 1930-ban írt Kalendárium szonettekben versciklusából, A holtak dicséretével:

 

Meghaltunk, testvér, valamennyien.

Csak ők élnek még, ők, a régi holtak.

A néma ablakok sora kiholt, vak:

Láttál temetőt? Úgy-e mind ilyen?

 

A holtak este csillagot csiholtak

fölénk, a kegyelet rajtunk pihen:

egy csillag ég minden fájó szíven

s világít minden zártredőnyű boltnak.

 

A koszorúk felülről egyre hullnak,

az őszi szélben száz virág forog

s kéményeken, tetőkön tornyosulnak.

 

Éjjel peregnek csöndes záporok:

bús, bölcs sírással érettünk búsulnak

a Bolyaiak s Bethlen Gáborok.

 

November elseje. 133 éve, 1884-ben Washingtonban, a nemzetközi meridiánkonferencián, 25 nemzet képviselőjének beleegyezésével döntés született a kezdő délkör Greenwichben való kijelöléséről és a világ időzónákra való felosztásáról, melynek értelmében az akkori Magyarország egész területe egyetlen közös – közép-európai – időzónába került. Ma már…

Őszünk? Közös, Kárpát-medencei ősz.

 

A Bükkösön most rőzsét gyűjtenek,

görnyedeznek az enyedi szegények;

sovány kutyájuknak füttyentenek

s nekivágnak a szélnek.

 

Enyed köré a tél már építi

s magasra rakja gyilkos szürke várát:

hegyek közül lassan leömlenek

s megülnek ott a párák.

 

Nő a sötétség, egyre nő a sár,

a dűlőkön bizton ér már bokáig.

Benne nagyhorgú sintér kergeti

volt kutyánk unokáit.

 

Az Akasztófadombon róka váj,

az agyagot éles körmei ontják;

kivájja és újból eltemeti

bűnösök régi csontját.

 

Szegett fővel bolyong és könnyesen

a sétatéren régi jó barátom,

nem leli helyét az istentelen,

munkátalan világon.

 

A temetőbe, mint a fergeteg,

huhogószárnyu nagy varjak repülnek.

Kóvályognak s nagyapám korhatag

fejfájára leülnek.

 

Magasságból hull ólmos permeteg:

nyirkos felhőcsigák fekete vére;

a sárga föld beissza s rácsepeg

nagyapám csontkezére.

 

Enyeden ősz van – írja verse címében Jékely Zoltán 1935-ben. E gyertyafényes halottak napi borongás bizonyosságával maradok kiváló tisztelettel élők és holtak iránt. 

Kelt 2017 októberének utolsó péntekén