A természet kalendáriuma (CCLXXXVIII.)

Havasi ember – kis mokány lován –

A hófúvástól hunyorog vakon.

Kocog az éjbenhajló utakon

s pipára gyújt vén taplón és kován.

 

Sötét erdő borzong hallgatagon,

fehér mező s holdas ingovány:

Távol hegyekből néha egy sovány

ordas cselleng a friss csapásokon.

 

A szalmás viskók görbe ablakából

kis mécsek fénye hull az útra körben,

a kastély-ablak köztük szinte lángol…

 

A vén pap ácsolt asztalára törten

olvas és fölrezzen a Bibliából,

ha orvvadászok puskahangja dörren.

 

A tél dicsérete. Így látta(tta) a Januárt a Tizenkét könyvek másolója, Dsida Jenő, a Kalendárium szonettekben 1930-ban.

Akkor talán több volt a hó, a farkas, s a pipát is többet használták még. A pipáról s a… paripáról – nagyanyám rég hallott újévi köszöntője fél évszázadnyi távolból pottyan elém:

 

Bort, búzát, békességet!

Finom, fáin feleséget!

Pénzt, pipát, paripát!

 

Január. Latin eredetű hónapneveink története évezredek távolából üzen. Római hagyomány szerint a hónapoknak – márciustól decemberig – a városalapító Romulus király adott első ízben nevet. Az első római naptár parasztkalendárium lehetett, amely csak a mezei munkák szempontjából számba vehető 10 hónapot vette figyelembe. A fennmaradó téli holtidőt – a földművelés égi urának, Szaturnusznak a hatalma alá eső Bak és Vízöntő havát – az i. e. 700 körüli naptárreform idején iktatták be az új 12 hónapos holdnaptárba Ianuarius és Februarius néven. Ianuarius hónap névadója Janus, a kezdet és a vég istene volt. Ezért hát a korábbi márciusi, majd szeptemberi évkezdés helyett a rómaiak utóbb januárral kezdték az évet.

Az év első hónapját régente Vízöntő havának is nevezték. A csillagászati hónapok a napév fordulópontjaihoz igazodva a naptári hónapok utolsó dekádjában kezdődnek: a tulajdonképpeni Vízöntő hava január 21-én vagy 22-én. A régi időszámítás az évkezdetet is csillagászati fordulóponthoz, a téli napfordulóhoz igazította.

Ami mármost a január szó eredetét illeti, tudnunk kell, hogy az óitáliaiaknak volt egy pásztor-királyuk, akit Zan néven tiszteltek. Ezt a latin nyelv későbbi alakulása éppúgy Janná formálta át, mint ahogy az ugyancsak Z-vel kezdődő Zeus atyaistenből idővel a latinban Juppiter lett – írja Supka Géza a Kalandozás a kalendáriumban és más érdekességek című könyvében. – Ezt a Zan vagy Jan királyt a mitológia ősi törvénye szerint a későbbi korok istenné avatták át, s kettős fejjel – egy szakállassal és egy szakálltalannal – ábrázolták, amelyek tarkójukkal illettek egymáshoz. Ez a kettős fej a Napot és a Holdat, a nappalt és az éjjelt, illetve a kettő egyesülését kívánta ábrázolni. Később a szakálltalan fej is szakállassá vált, s most már úgy magyarázták, hogy Jan isten-király voltaképpen őrszem, amely előre is, hátra is figyel, éjjel-nappal őrzi a házak ki- és bejáratát. Minélfogva a kapukat most már „janua”-nak, Jan isten hajlékának tisztelik.

 

Január 6. 2018 éve az ortodox karácsony kezdete. A Julianus-naptárat használó görögkeleti egyházak – orosz, szerb, grúz ortodox, s a jeruzsálemi patriarchátus – most ünneplik Jézus születését. Damaszkusz óvárosában a Szt. Szarkisz-templomban, ha még áll egyáltalán… Jeruzsálem görög ortodox pátriárkája pedig körmenettel érkezik a Születés Templomába Betlehemben, hogy megtartsa az éjféli misét.

A római katolikus egyházban 2017 éve e nap a háromkirályok, a napkeleti bölcsek ünnepe, a karácsonyi ünnepkör – a karácsonyi tizenketted – utolsó napja. A keleti keresztény egyházak Jézusnak a Jordán folyóban Keresztelő Szent János által való megkeresztelkedését ünneplik ezen a napon. De az ónaptárat használó keleti keresztény egyházak a Gergely-naptár szerinti január 19-én tartják vízkereszt ünnepét, mivel a Julianus-naptár jelenleg 13 nap késésben van a Gergely-naptárhoz képest.

 

Az isteni gyermeket, ki ma kijelentetett

A három szent bölcs előtt, dicsérjük és áldjuk őt!

Ó, szép jeles szép csillag, szép napunk támad, szép napunk támad!

Heródes Őt üldözi, a Bölcsek meg tisztelik

Arany, tömjén, mirrhával, s a szív imádásával.

 

– a moldvai csángó ének így őrizte meg egykori tudásunkat –

 

Szép jeles szép csillag, szép napunk támad, szép napunk támad!

Szent hitünknek csillaga, minekünk is jelt ada.

Hogy megjelent Királyunk, kit epedve így vártunk.

Szép jeles szép csillag, szép napunk támad, szép napunk támad!

 

Toroczkai-Wigand Ede karácsonyi vonatkozású magyar csillag(zat)neveinek olvastán feltűnhet, hogy a pásztoros elnevezések nagy számával szemben a Máté evangéliumában szereplő napkeleti bölcsekre mindössze egy elnevezés utal – igaz, csillagmitológiai szempontból világszerte igen jelentős hármas ez – , az Orion övének Háromkirályok neve, míg Krisztus királyságára egy csillag(zat)név sem emlékeztet. Mi lehet ennek az oka? Talán az, hogy a népi magyar csillagneveket, (…) amelyek nem a hivatalos elnevezések tájnyelvi változatai, a pásztornép adta, s a pásztorok egyebek mellett annak is tudatában lehettek, hogy a pásztor és a király metaforikusan megfelelnek egymásnak. (A betlehemes „angyalpásztorok” koronát viselnek a fejükön! – írja Jankovics Marcell a Mély a múltnak kútjában.)

Vízkereszt ünnepe egyben a farsang kezdete – 1400 óta. 

Arany János 1882-ben írta:

 

Ha napfényes Vízkereszt

Megcsordítja az ereszt,

Akkor évben jól ereszt

A kalász és a gerezd.

Öregektől tudom ezt,

Higyjük el, probatum est.

Kelt: hoc anno, Buda-Peszt.

 

Ha havat talál.

254 éve, 1764. január 7-én Madéfalván hó volt. S vér, mi megfestette.

 

Számomra (…) valóság emléke, ezen a vízkereszti napon, a Három Királyokhoz fűződik, akik elzarándokoltak a Kisded jászolához – induljunk békésebb dolgok felé, kölcsönvéve a szót Tamási Árontól. A Hatvannégy elindulban írta: – Azt regélik, hogy az elvadult Édenkert környékéről indultak el, arannyal, mirrhával és tömjénnel; s a Csillag útmutatása szerint először Jeruzsálembe mentek, vagyis eltévedtek, mert a mágia akkor sem volt hajszálra megbízható tudomány. Ha Heródes útba nem igazítja őket Betlehem felé, talán a nevük sem maradt volna fenn. S ez kár lett volna a papoknak, s nekem is. Ugyanis akkor a vízkereszti házszentelés kiesett volna az én gyerekkori élményeim közül, s az pedig lelkileg és anyagilag is nagy veszteség lett volna. Hála azonban a három napkeleti bölcsnek, elemista koromban mindig egyik ministránsa voltam a papnak, s egész nap együtt jártuk a házakat, hogy azokat, régi szokás szerint, megszenteljük. Két ilyen ministráns volt, vagyis „vidimus”, ahogy mi neveztük. Az egyik vitte a láncos tömjéntartót, s a másik templomi ezüst-rezes vödröcskében a szenteltvizet. (…) Örültünk, ha valahol derék ajándékot adtak, mert az olyan háznál a mi számunkra is nem egy krajcárt, hanem egy piculát is eresztettek a szenteltvizes vödröcskébe. Azok a krajcárok pedig mind a két ministránsra néztek, s amikor estére kelve elosztottuk ketten a pénzt, bizony szép summát mondhattunk a magunkénak.

 

Vízkereszt tájéka. 450 éve, 1568. január 6. és 13. között tartották ama híres tordai országgyűlést, melyen – a világon elsőként – törvénybe iktatták a vallásszabadságot: a recepta religiók (a bevett – katolikus, lutheránus, református és unitárius – vallások) szabad gyakorlásának és terjesztésének jogát.

Január 6-án, 1818-ban, született Hazslinszky Frigyes botanikus. Egyik főműve, az első tudományos igényű magyar növényhatározó könyv, a Magyarhon edényes növényeinek füvészeti kézikönyve 1872-ben jelent meg, A magyar birodalom moh-flórája pedig 1885-ben. Ennek első kritikusa a marosvásárhelyi kollégium természetrajz-katedrájának tanára, Demeter Károly volt.

Január 9-én, 1851-ben született Simonkai Lajos, Borbás Vince mellett a XIX. sz. második felének legnagyobb magyar flórakutatója. Hazslinszky Frigyes tanítványa volt Eperjesen. Ő dolgozta fel kritikailag Erdély flóráját, Erdély edényes flórájának helyesbített foglalata címmel. Ez a könyve a XIX. század legjobb magyar flóraműve. Hatalmas herbáriumát (22 000 faj és változat) a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozta.

Erdély történetének szerves része a természethistória is. Ennek tudat(tat)á(sá)val, maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2018-ban, vízkereszt előtt egy nappal